A tanítványok szökdösnek már
röpdösnek már: nem bírják a
gyűlölködés elsajátítandó tananyagát
– amivel más mestereket kellene illetniük –
nem bírják a feltétlen dicséretek
hosszan kitartott zengését
nem bírják tüdővel szájjal
s leginkább szívvel –
egyszerűen elmennek szöknek
az asztaltól imazsámolytól
örökre szegénylegénynek tékozlónak
legyintésre se érdemes hűtlen fiúnak
kegyvesztett bitangnak örökre bélyegesnek –
szótlan tűnődő férfiakat keresnek
kiknek nincs szavuk panaszra
– holott nekik lehetne bőven –
nincs kezük fenyegetésre
nincs lábuk a változó trónusokhoz
nincs szemük a mások birtokára
nincs egyebük a szótlan derűnél –
és ülnek a tanítványok a világ útszélein:
fűszál a szájban álomtövisek a szemben
angyali felhőbrokátban izzik a dél
de nincs éhség nincs korgó gyomor
nincs szomjúság semmiben nincs hiány –
vagy mégis-mégis ebben-abban
mert a megbillent fejek talán
a vidám szívű halott garabonciásokra néznek/látnak
a titokban ittmaradókra
akik a csillagok sziporkáival üzennek
a sírdombok zöldjével vagy beesett hantjaival is
madárfüttyel is s olykor a legárvább utcasarkon
szembejönnek mint egy káprázat álruhás hercegei
de leginkább az ég megfakult kárpitja mögül
figyelik ezt a szörnyű földi hajszát/felfordulást
figyelik a szökésben levő szolid fegyencruhákat:
majdani MESTEREKET.
< vissza verseskötethez