Verseskötetek -

Tékozló fiú

Halálig, most már addig a házig,
melyik a ház? – futna visszatalálni, kapuját elhordták, csak a távolság csökken, de van, s lészen távolság… miközben előre-hátra hordja tekintetét, füvek színét keveri mámoros zöldre, útnak kell lenni menthetetlen. Kapu leng ott, kerítés, előre látszik rácsozata, köd száll, reggeli köd, estéli köd, mindennapi köd, bolondórán vagy, te közeledő!
Sehol a csikók, nyergeletlen kancák, a kerék nyikorgását is szalagon őrzik, s hallana ostorsurranást, valami őszeleji zajt a hegy felől, kiforrázott hordó kongását, nem hallja, és hallja, kérdi is füleitől a történtek okát, de látja is, nem néz oda pedig. Hátrál a kémény, megfogni semmi reménység ekkora szélben, mikor a tető is úszni, ó, dehogyis úszni, repülni készül, és akkor ki födi be végképp zsúppal, cseréppel, ha odáig elér, takarná két tenyerével.
Kinek? Minek? Egészen közel tündököl négy ablak, tizenhat pántozat, csöndben hulló fal, fehér fal, szabálytalanul lóbál a szív egyfajta indulót, tengerlökés, hajódeszkák úsznak minden cél nélkül, de kinek számít, hogy a pajta bevakolatlan fog összedőlni, mint a szavak a szájban, nyúl nem rágta, fagy nem hasította gyümölcsfák, alig termők, egy eliramló teret bekerítve mit foghatnak az idő rontásából?
Íme távolodom, az imént közeledtem – mint a galaxisok -, üvölti a távolodó, közeledő, lefolyik könnye a fűre, a porba, álma meg akadozik a cseresznyefán, nem akad föl könnyedén.
A ház feltünedezik messziről is, bár bemérhetetlen, csak áll a vacsoracsillag, rányitnak ajtót a tücskök, s csillagokig húzódik föl a szó, az egész mondatok kihallatszanak a pitvarból, és itt – az utalások, jelzések, legyintések egyezményes rejtjelei a hallgatásnak, falról mint bogarak potyognak ebbe a rettenetes hamutartóba. És öntsék az összes sört a ház virágoskertjébe, árt a virágoknak, inkább csöndes esőt, Uram, a port is elveri, mert már a jegenyék tetejéig ér, esőt kértünk, te Názáreti, nem jeget, üljön ki hátakra, szemekre az összes jégkocka, de ne hulljon, mert akkor végünk!
Kilépek a porfelhőből, ködből, elsötétítésből. Nézek fölfelé,mintha közeledne, csak a csillag, nézek lefelé, mintha távolodna, csak a víz. Aház egyik lakója indul fölfelé: tejet visz a csarnokba, a másik indul lefelé: pénzt visz a kocsmába, több irány nem létezik, kupolává szűkül az ég.
Sötét éj helyett világos következik. A sosemvolt testvérek közül kishúgom átfut a réten, amely úgy keletkezett, hogy meséltem neki, végtelen nyarat cipel könnyedén, bátyám, öcsém utánanéz, szövőlepke módjára fonják körbe szemükkel, s kikönyökölnek velem a ház ablakába, jó rálátás van az időre, ami nem a miénk. Itt járok már a kertek alatt, az estéli harangszóban térdig.



< vissza verseskötethez