A legek-nélküli ősz termését
nézed az omló kérgű fán
semmi se volt semmi se maradt
a nyári szárítmányból: a hő
a hó elől gyökérben törzsben kamatozik
mint érc az atomtégelyekben – ha
kell hát majd kicsap…
Egyetlen levél az utolsók közül
is leghátrébb maradt: ragaszkodik
egy oldalághoz balról – a nyugati
széltől remeg színehagyottan
mint valami zászló ha újra indulókat
fújnak – tenyérnyi gyászjelentés
akár egy vers: az erezetek árkaiból
kicsapó láva ha mégis rendben zúdul alá.
Szemem áll rajta: a helyén marad
talán kibírja tavaszig oly erősnek
látom ragaszkodását. Oly kitartónak
hűségét az omlókérgű alapzathoz.
Mozgása követi a szél hóbortjait:
csavarodást váltást cselt ami jöhet.
Függ az utolsók hitével. És a megmaradás
dicső koszorúját fonja fölébe
a novembervégi égből érkező fehér zuhany.
< vissza verseskötethez