a kitervelt gyilkosságok
korában aki verset kér
tőlem: az életemet kéri.”
(Csaknem ismeretlen költő
a XX. század utolsó negyedéből)
Harmincéves vagy éppen, és ez alkalomból fölkeresed magad. Csodálkozva nézitek egymást, majd a nagyon ritkán találkozók kölcsönös zavarával hümmögitek, bevalljátok: egyre hidegebbek lesznek a májusok is. Aztán habozás nélkül máris a lényegbe kívánsz hasítani s szigorúan nézel magadba: mélynek nem mondható, de egy élőnek elegendő gödörbe. A kérdés pedig csöpp fölmentéssel így érkezik:
– Ritka találkozásaink ellenére önt, kedves én, majdnem tűrhetően ismerem, némely dolgai azonban előttem is homályosak, ezért érdeklődöm a harmadik X meghaladásának, túlélésének napján: mit tett le eddig a s z é k r e ?
– A késemet le akartam… – felelem a váratlanul jövő kérdésre -, de itt maradt mégis a nadrágom jobb zsebében, borotvaélesre köszörülve; aztán valóban letettem a csíkos zakómat, a bal vállát egy ismeretlen szabóság alkalmazottai kitömték csupa kelet-európai hulladékkal: tollal, szőrrel, csipogással, vérszomjas macskanyávogással, és összehajtogatva egynapos kosszal sötétlő ingemet is idehelyeztem, mielőtt a patyolat önkéntes tűzoltói csontig mostak volna; továbbá még guruló aprópénzeket, minden ország legkisebb pénznemeit, ahol csak megfordultam, s ezt a bal kezemen könnyedén leszámolhatom, mivel azon éppen öt ujj van; legvégül pedig egy szőrét erősen hullató fogkefét, csupa zimankóból, hóból, ködből készült habzó-habbal, mellyel a szókifutópályát félkörívben körülvevő foghegyeket szerettem volna fényesre dörzsölni, fájásig véresre csutakolni, mint a lovak nyakát-farát, mint a lelkiismeretet; foghegyről beszéltek velem ezek a sötétlő hegyek, pedig hittem: ők az én fogaim, föltéve, ha van némi érzékük az égbetiport metaforákhoz.
– Mást?
– Mást nem. A borotvaéles kés a nadrágzsebben maradt, a nadrág meg rajtam.
És aztán mintegy mentegetőzésképp, a súlyos kérdést feloldva, s talán a vidámság kedvéért – pedig aligha volt okom a vidámságra, siralmas listám, a székre tett holmik: kacatoknak is nevezhető akármik eldadogása után – ezt mondtam: és lerúgtam cipőimet – a zoknit hagytam, mert lábról fázik rá az ember -, rávágtam magam az inggel és zakóval párnázott székre, vigyázva, hogy a fogkefe meg az alumínium-pénzecskék is elférjenek, szét ne guruljanak, mégha szövetségese is egyik pénz a másiknak, kivártam a pillanatot, mikor a kutya se figyelt rám, s mindkét lábamat – engedve a kényelem meg az emelkedés csábításának – az a s z t a l r a letettem, föltettem.
Föltettem, vagy letettem? Ahol ültem, abból a helyzetből teljesen mindegy volt, és tökéletesen kényelmes. Bár hátborzongató is: mennyi láb férne még el azon az asztalon!
Többet nem kérdeztem, nem is feleltem. Nem tudom, mikor találkozunk újra.
1979. május 4.
< vissza Földi pörök verseskötethez