A széltől fölfelé
már tenger rakódik be
az egyetlen hajóba,
sirály fújja a kürtöt:
indulunk ezen az áttetsző
hajnalon, ami ittmarad
megérdemli, hogy partok
partjának nevezzék a kövek:
szégyenünk cáfolhatatlan
kövületei. Ezért is indulunk
többé már nem toronyiránt
és nem hegymagaslatok felé,
de belső, rejtett magaslatok
fölé, hol porrá zúzódik hétévi
imbolygásunk és megnyugtató
bálnabűz ivódik a vízre simult
lobogókba, mit országunk partjain
szívünk észlelt, leltározva a
fokozatokat; virág illatától
a világ szagáig és mindez
megfordítva is, tehát volt okunk
az enyhébb bálnabűzre, volt jogunk
a szél szeszélyes irgalmára, hogy
eljussunk saját porunkig, de mindig
tudva azt: kit egy reggelen magára
vesz a tenger, az kutatni kezdi a
mélységeket, és már tudnia kell
általunk, hogy várnak rá másfajta
magaslatok, miket úgy hívnak: zátonyok,
kínálja egyformán a víz, és nagyon
csábít eljutni mindig odáig, hol
ritka a lég, ahol hajóeszménk is
törmelék csupán, és már tehetetlenül
só-sirálykürtökben se bízván hangot
képez egy árva ember, mikor az égbe
tenger, tengerbe ég forog, mitől
nőnek vagy leomlanak a zátonyok,
de már erre nem figyelve, csak
a szívre, csak a ködre, a ködben
mégis föld-alakra, mindeneknek búcsút
mondva, ahogy egykor, egy hajnalon,
széltől fölfelé hajtva csöndben
elúszunk életünk-halálunk mögé.
< vissza Halántékdob verseskötethez