“A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható.
Ami az egész életben számít, az a jellem.”
Tanulom ezt Magától nemes úr holtában is
ahogy éltében a testtartás bátor egyenesét
csodáltam mikor a statáriális időkben s azután is
Róma püspökét és a gdanski villanyszerelőt
meg az ostromlott várost bátran magához öleli
s konok lengyelként védelmezi a világ szószékein
és láthatta Pan Cogito akkor a dühödten finnyás szájakat
a tiszta művészet jegyében baljósan megvonaglani
hallhatta mint élesítik a választott sírásók kölcsön-ásóikat
hajtják a metanyelv tompult köszörűkövét az ezredvégi zsoldosok
de semmi szikra csak a szégyen tüze gyúl ki arcomon
amint ördögien szökdécselnek a meggyantázott díjak
hamis grádicsán a nobeli bugyrok magasába
miközben itt gomolyog az a lőporfüsttől súlyos őszi köd
mögötte mégis kigyúl a fény ha arra gondolok
Maga akkor elsőként s legszebben szólt nekünk WEGROM
kezdvén a verset hogy stoimy na granicy
aztán még kétszer is a testvéri harang
brongásától ragyoghattak boldog könnyeink
állunk a határon… állunk a határon…
mert három a magyar igazság
de akkor az az egy ’56-os is nagyon a miénk volt
soha nem felejthető el: velünk és értünk csodálta a halált
mint az sem ahogy később Romána fájdalmas hírére
a hófehér szép márványarcú költőt gyászolta verssel
lám Cogito úr – éppen húsz év után – most már bizonyosság
hogy a halál mindent elrendező geometriája szerint
a hűség és jellem párhuzamosai beérik egymást… Ámen.
< vissza …nem szabad feledNI…! (Versek – 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára) verseskötethez