A Pannonhalmi Bencés Gimnázium Galériájában 2018. szeptember 14-én nyílt meg a kiállítás, melyen Nagy Gáspár versciklusa König Róbert grafikusművész linómetszeteivel és Kárpáti Pál német fordításával látható.
A kiállítást Borián Elréd atya szervezte, Gülch Csaba költő nyitotta meg. Jelenlegi pannonhalmi diákok, tanárok, s a költő volt osztálytársai vettek részt az eseményen. A műsor zenei betétszámait a diákok adták elő. Az 1967-ben érettségizett osztály nevében Lukács Ferenc emlékezett, egy unoka – Somogyi Gergely – Nagy Gáspár: Ha időjós leszek… c. versét szavalta el, s Horváth Zoltán és Füzy Sebestyén egy Szokolay dalt énekelt.
Gülch Csaba megnyitó szövege
Kedves Egybegyűltek, Emlékezők!
Megvérezte azt az éjszakát a hír: 2007. január 3-án, ötvenhét éves korában, türelemmel és méltósággal viselt hosszú szenvedés után Nagy Gáspár költő visszaadta lelkét Teremtőjének. Meghalt az a születésekor hűségbe öltöztetett Ember, aki „példamutató személyes bátorsággal akkor vállalta 1956 eszmei örökségét, amikor a bűnösök megnevezése tilalmas beszédnek minősült”. A költő látnok, állította hajdan egy bölcs. Szavait Nagy Gáspár, a „költők költője” egyik megrendítő versével igazolta: „Bár még öntudatlanul / de szegény anyámat / oly nagyon megkínozva / jöttem a világra / a jóslatok szerint is / nagy kínok között / szörnyű haláltusával / megyek majd utána / így lesz kiegyenlítve / rendben az a számla / amiért ez a halandó / sűrűn pislog hátra.”
S a múltat oly gyakran faggató Nagy Gáspárt, akivel a nehéz évtizedekben nem bírt a hatalom, az öntörvényű politika, nem tudták megfélemlíteni a hangjára, lépteire, leveleire állított pribékek, azt a Nagy Gáspárt a gyilkos kór két hosszú évszaknyi idő alatt halálra ölelte. Halálra ölelte azt az embert, aki legendás költő volt, aki olyan különös nemzedékbe született, amelyről a már évek óta az angyalokkal parolázó Csengey Dénes úgy nyilatkozott: „első és utolsó történelemélményünk ötvenhat volt, amikor mintegy álarcosbál végén egyszerre eltűntek az igazi arcvonásokat addig takaró maszkok, pillanatok alatt megváltozott az ismertnek vélt világ, a valóság átvérzett az ideológia szorítókötésén”. Ezzel a valósággal, a történelemmel jegyezte el magát később, 1968 augusztusában Nagy Gáspár is, amikor Szombathelyen látta a ködből előbújt, megállíthatatlanul Prága felé dübörgő szovjet harckocsi oszlopot. Soha nem feledte az áldott emlékű nagyszülei, szülei és – bencés diákként – a „szent hegyen”, Pannonhalmán lelkébe tarisznyált tiszta törvényeket, az igaz szó súlyát, a tekintetére terített, örökölt szemfedőket, a temetetlen holtak versekbe rejtett emlékét.
Nagy Gáspárt soha nem nyűgözte le a semmi hamisan tündöklő árnyéka, a teljesség tengelyén táncolva kortyolta rendületlenül „Európa zaccát”, a gyötrődéseket. Hiába jöttek a megrovások, majd a kétségbeesések, aztán a kétségbevonások, ő minden széllel szemben magyar és hűséges költő, hitben élő tiszta ember maradt. A tányérsapkás ősz nyomán soha nem született tollából janicsárnapló, soha nem tudták véresre vagdosni „a költészet mészárosai”, a cenzorok. Bírt, állt és ha kellett, hallgatott.
Tudta, hogy Isten a világ gyáváit úgy bünteti, hogy görnyedniük, hajlonganiuk kell az ítéletnapig, tudta, hogy a hajdan vállalt küldetés nem ér, nem érhet véget, mert hát „minden egérút viszonylagos, ha semmi hír a macskák végleges mennybemeneteléről”. Saját bőrén tapasztalta: amikor gyengül a hatalom, a hangja, az indulata megerősödik, bár ébersége jelképekkel mindig kijátszható. Bizonyítják ezt Nagy Gáspár sokaknak híres, másoknak hírhedt versei, így például az „Öröknyár: elmúltam 9 éves” és „A fiú naplójából”. Mindkettő idegre borzolta a korabeli politikai kedélyeket. Az irodalmi legendák szerint az utóbbi, a Tiszatájban megjelent költemény olvastán Kádár dührohamot kapott. Nem véletlen, hiszen leírva, lírai foglalatban először szembesült árulásával, először hallhatta maga is az akkor, 1986-ban harminc évgyűrűjével növekvő drága júdásfa susogását, és először fröccsent arcába az ígéretekkel megtelt szemek tócsafénye. Mert Nagy Gáspár kiírta magából a szégyent, a cinkos hallgatás szégyenét és a tanulságot: „míg a szem él, látni kell fele-Barátaim!…”
A költészet egyensúlyozás a fény felé, a Határ Győző által emlegetett hajszálhídon. Erről Nagy Gáspár a következőket mondta nekem: „A vers közlekedés a szakadék fölött. Mert mikor verset ír az ember, mondhatnám tovább József Attilával: mindig más volna jó, szárazföld helyett a tenger, kocsi helyett hajó. Amikor verset írt az ember nem írni volna jó, de mégis megírja, mert kényszer készteti, hogy azt a két partot össze kell kötni ezzel a fényes hajszállal. És ezen a hídon kell közlekedni annak a gondolatnak, amit a költő kitalál és közölni akar. Közeledni az emberek felé, akiknek gondolatait szánta, akikhez el akar jutni és akiknek el akarja mondani az örömhírt, amit ő kapott. Ezért minden vers születése hasonlatos a Betlehemben történtekhez.” Ehhez már én teszem hozzá, a vers születése valamiféle szakrális történés, miként a tihanyi csend ihlette Hullámzó vizeken kereszt című emelkedett versfüzéré is, amelynek üzenetét Kőnig Róbert grafikusművész tette láthatóvá.
Ebben a tizenkét versben benne foglaltatik a magyar történelem gyönyörűséges és fájdalmas keresztény vonulata, az Isten teremtette szépséges magyar táj, az imák fenséges és segítő ereje. Benne foglaltatik Pannónia szent hegye is, amely a kezdetektől a hit szentekből épített erős vára, a Mária oltalmába ajánlott karéjos ország és erős lelkű népe. Benne csobog a tiszta vizű Pándzsa patak és ott rejtezik a sorokban a bakonyi erdők sejtelmes susogása, az Isten jelenlétéről tanúskodó déli harangszó is. Az utolsó mondatban ott rejtezik, mégis világlik az egész kereszténység lényege: „kereszted béke-alkalom”. És emellett az emelkedett versfüzér mellett, a Nagy Gáspárról készült beszédes fotográfiák is simogatják a lelket. A tiszta arc mindegyiken arról az emberről mesél, az életéről, amelyben mögötte, ahogy két fotón a maga valóságában is látható, mögötte ott a felszabadító kereszt, a megváltást nekünk ajándékozó Krisztus. Megrendítő üzenet az a keretbe foglalt utolsó versmondat, amely egy élet összefoglalása: „Szerethetett engem az Isten, mert teremtményének engem is elfogadott, sárból-anyagból, apám s anyám álmaiból.”
Kedves Megjelentek! Fényesedni kezd a megvérzett éjszaka és egyre sötétebb lesz a hajnal. Az angyalok szárnyát dér bénította, lehulltak ajkukról a szavak… Meghalt Nagy Gáspár, a született költő, aki Ember volt, olyan ember, akiről holnap sem derül ki más, mint amit tegnap tudtunk és ma tudunk róla. Isten áldja meg az emlékét!
Lukács Ferenc emlékezése
Kedves Megjelentek Mélyen Tisztelt Főapát Úr, Tisztelt Tanár Atyák, Kedves Család, kedves diákok/diáktársak! Kedves Vendégek!
Az a megtiszteltetés ért a most megnyílt kiállítás kapcsán, hogy – mint volt osztálytárs – szólhatok Nagy Gáspárról.
1963-t írunk. Az ország különböző településein, a legkülönbözőbb körülmények között működő általános iskolákban végzett diákok kapaszkodtak fel erre a hegyre, amelyet később magunk között csak „szent kupac”-nak neveztünk el, szívükben izgalommal, reményekkel, az otthon messzesége miatti honvággyal, hiszen itt egy teljesen új világ várta őket. Egy olyan gimnázium világa, amelyet az egész országban ismertek, hiszen az eredményei kiválóak voltak, viszont ennek érdekében nagyok voltak a követelmények is, és a szigor sem hiányzott. És az is tudott volt róla, hogy bár sokan kívánkoztak ide, mégis csak keveseknek sikerült a bejutás. És ami külön izgalmassá tette a dolgot, hogy itt papok/szerzetesek tanítottak.
Ennek a felfelé tartó diákseregnek egy részéből alakult ki a mi osztályunk is, az 1963-67-es A/osztály, élén Forrai Botond osztályfőnök prefektussal (akit azóta, sajnos, elkísértünk földi utolsó útjára). Ennek az osztályközösségnek a tagja lett egy szemüveges, vékonydongájú srác is, akit Nagy Gáspárnak hívtak, és aki Bérbaltavárról került be az iskolába.
Ahogy telt az idő, egyre jobban belemelegedtünk a tanulásba, az osztályon belül pedig alakultak kisebb-nagyobb közösségek, barátságok, különös tekintettel a kollégiumi együttlétre. Egyre jobban kikristályosodtak a tanulók képességei, és egyre inkább nyilvánvalóvá vált Nagy Gáspárnak az irodalomban való jártassága, az ahhoz való affinitása. Sőt ez a hozzáállás az idő előre haladtával nem csupán abban mutatkozott meg, ahogy a már meglévő irodalmi ismeretanyagot kezelte, hanem abban a törekvésben is, hogy mindezt az anyagot a jövőben maga is gazdagítsa. Ehhez a törekvéshez társult egyfajta rendkívül kifinomult lényeglátás, és gazdag kifejezésmód is; mindennek előnyei hamarosan megmutatkoztak az irodalomdolgozatokban, a nyelvi fordítások cizellált finomságában. Így aztán senki nem csodálkozott azon, amikor Gáspár elkezdett írogatni. Igaz, hogy a kezdeti zsengék nem mindegyikét kísérte hivatalos elismerés a műbírálók részéről, de Gáspár (Gazsi) nem adta fel azt a célkitűzését, hogy az irodalom alkotó közreműködője legyen.
Mi, közvetlen osztálytársak, az átlagostól eltérő kapcsolatban állunk/álltunk egymással. Nemcsak azért, mert a gimnáziumi négy év, meg az azóta eltelt több mint ötven, összekötött minket, hanem azért is, mert az évenkénti találkozók, az azon kívüli találkozások, telefonok, levelezések a szokásosnál közelebb hoztak bennünket. De ugyanezt eredményezték a gyermekek születése, a munkahelyi sikerek, és – szomorú, de így igaz – az osztálytársak temetésén való imádságos részvétel is. Ennek a közösségi kapcsolatnak köszönhetően viszonylag gyorsan értesültünk Nagy Gáspár verseinek, majd később versesköteteinek megjelenéséről, azok bemutatóiról. Tudhattuk azt is, hogy a költő verseit a hivatalos politika sokszor nem fogadta el. A közéletben való szerepvállalás kapcsán az érettségi találkozók sokszor éjszakába nyúló vitákká alakultak, amelyben mi, osztálytársak, Nagy Gáspár véleményét mértékadónak fogadtuk el, hiszen mégiscsak ő volt benne a történések sűrűjében. Együtt örültünk vele az elismeréseknek, a kitüntetéseknek. Mi magunk is átéltük vele a szülői örömet, amelyet a gyermekek születése és felcseperedése jelentett. És együtt szomorkodtunk a szomorkodókkal, amikor hírül vettük, hogy Nagy Gáspárt az Úr 2007. január 3-án, türelemmel viselt hosszú szenvedés után, magához szólította.
Önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy vajon mit lehet, mit kell és mért kell elhunyt iskolatársunktól tanulni. Lássunk néhány szempontot.
Tanulhatunk tőle szülő- család– és szülőföld iránti szeretetet. A különböző versekben, filmriportokban és más összeállításokban igazi gyermeki ragaszkodással szól az életét elindító közösségekről, az otthont adó, szívet-lelket megnyugtató vasi tájról. Ez utóbbiról mi magunk is meggyőződhettünk, sajnos a legszomorúbb alkalommal. Itt kísértük őt földi utolsó útjára.
Felfigyelhetünk Isten iránti szeretetére, amely párosult benne a Teremtő szeretetét viszonzó teremtményi alázattal. Ezt nagyszerűen példázza az a négysoros, amely a gyászjelentésén is szerepelt: „ Szerethetett engem az Isten/mert teremtményének/engem is elfogadott;/ sárból-agyagból apám s anyám álmaiból” Az Isten végtelen szeretetében való reménykedést tükrözi a Jegyezvén szalmaszállal c. verse is, amelynek utolsó sorai kerültek a síremlékére:”..de a remény sohasem meghaló,/ ha minden utolsó szalmaszál/ ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”
Az ő példája erősít minket abban, hogy fontos a megismert igazi elvekhez (mint pl. a szabadság, egyenlőség, demokrácia) való ragaszkodás, és hogy ezek mellett mindig ki kell tartani, még akkor is, ha ez nehézségekbe ütközik. (Öröknyár: elmúltam 9 éves)
Arra tanít minket, hogy becsüljük az igazi értékeket; munkánkat, minden tevékenységünket a tökéletességre való törekvés jellemezze. Ő maga is nagy gonddal csiszolta műveit, ennek során gazdagította az irodalmi szókincset. De ugyanígy rádiós szerkesztőként is nagy gondot fordított arra, hogy a szélesebb közönséggel, a rádióhallgatókkal is megismertesse az igazi értékes alkotásokat. Emlékszem, egy alkalommal, amikor egyik osztálytársunk betegágyától jöttünk, a buszon milyen lelkesedéssel mesélte mennyi színvonalas, értékes művel találkozik, és milyen öröme telik abban, hogy ezeket közkinccsé teheti.
Végül szeretném megemlíteni a közösségépítést, a közösség erősítését. Nagy Gáspár soha nem törekedett arra, hogy mindig minden társaság középpontja legyen (vagy ahogy ma mondanánk: hogy mindig „szerepeljen”). Ettől ő sokkal szerényebb, visszahúzódóbb volt. Azonban az egyéniségének a kisugárzása olyan volt, hogy ahol megjelent, ott akaratlanul is a középpontba került, mindenki szeretett volna vele szót váltani, a véleményét meghallgatni. Ennek folytán aztán a megnyilatkozásai, szavai, véleménye óhatatlanul mértékadó lett mások számára is. És jó volt, hogy ez így volt.
Kedves Megjelentek!
Itt van ez a kiállítás, amelynek megrendezéséért ezúton is köszönetet mondunk egykori Alma máter-ünknek, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumnak. Kívánom, hogy minél többen nézzék meg ezt a kiállítást, és általa gazdagodjanak irodalmi és emberi értékekkel egyaránt. A rendezvény látogatói jussanak el arra a gondolatra: érdemes Nagy Gáspárról tanulni, érdemes Nagy Gáspártól tanulni, és ennek érdekében az ő életművét minél jobban és alaposabban megismerni. És talán olyan valaki is lesz majd (elsősorban a fiatalabb generációk tagjai közül) aki éppen a kiállítás nyomán jut arra a gondolatra, hogy érdemes Nagy Gáspár nyomdokaiba lépni.
Köszönöm a figyelmet.