Pannonhalmi osztálytársak, és Zala megyei barátok, rokonok
Emlékezés a temetőben. A sír előtt Antall Józsefné, Szakolczay Lajos, Bakos István
A bérbaltavári szülőház előtt
A ház bejáratánál: bal oldalon budakesziek csoportja, jobb oldalon Ablonczy László és Blaskó Péter
A Nagy Gáspár Alapítvány tájékoztatója
Ülnek: Radics Jenőné és Antall Józsefné, állnak: Béres házaspár, Füzy Sebestyén, Gergelyi Ferenc, Iványi házaspár, Kovács Tilda, Gergye Rezső és Juhász Judit
Előtérben Szokolay Sándor és Radics Jenőné
Sajtóvisszhang:
Bakos István: Nagy Gáspár szellemi öröksége Vasváron Szép kiállítású Meghívót kaptam Szent György napján, amely így szólt: Vasvár Város Önkormányzata és a Nagy Gáspár Alapítvány tisztelettel meghívja Önt 2009. máj. 2-ára (szombat) 11.00 órára Nagy Gáspár Kulturális Központ névadó ünnepségére.
A Magyar Katolikus Rádió jóvoltából, egykori munkatársai – az Írószövetségből, a Katolikus Rádióból, a Hitel-ből, a Bethlen Alapítványból – szombaton reggel 7-kor busszal indultunk az eseményre. A közös út – akárcsak két éve január közepén, amikor a temetésére mentünk –, a lélek fölkészülése az újbóli találkozásra a tájjal és szülöttével, aki közülünk vétetett. Tisztelgő emlékezés. Egy kicsit mindenki a magáénak érzi őt, egy-egy emlékmorzsát – a Dunántúlt átszelve-, megoszt útitársaival róla. Még csak hatvanéves lenne. Milyen kevés és mégis milyen gazdag életet élt. Negyedszázadon át együtt küszködtünk a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriumában. Szerettük emberi habitusát, titkári odafigyelését, hűségét. Költőként főleg akkor figyeltünk rá, amikor pengeéles soraival bajt hozott magára, s lapjainkra. Ilyenkor, igyekeztünk menteni, ahogyan tudtuk. Pártfogoltuk, ahol csak módunk volt rá. Kevés sikerrel. A kádári kor önkényurai gyűlölték kitartó igazmondását. A csonka-magyar politikusok nem szerették, ahogyan a határon túl és a világban szétszórtan élő magyarokat a Bethlen Alapítvány titkáraként szolgálta. (Mi meg ezt becsültük igazán.) Nemcsak verseivel, de egész lényével.
Begyűjtöttük szépen dedikált könyveit is, örömmel olvastuk termékeny alkotómunkájának egy-egy gyümölcsét, olykor meg is köszöntük, de úgy véltük, lesz még ideje a róla való szólásnak. Immár kiderült, hogy elkéstünk vele. Adósai maradtunk. Sokan, mert sokhelyütt / az Írószövetség könyvtárosaként (1974-75), a Móra Kiadó szerkesztőjeként (1976-1980), majd Írószövetség titkáraként (1981-1985), azután a Bethlen Gábor Alapítvány titkáraként (1985-től a haláláig) és a Hitel egyik szerkesztőjeként (1988-2004), majd a Magyar Katolikus Rádió kulturális főszerkesztőjeként (2004 –től a haláláig) / munkálkodott. Pedig már 1978-ban megírta: „Barátkozom a temetővel / mint madár a levegővel …” Később meg így vallott: „Későn szült Édesanyám, majdnem belehaltunk abba a májusba. Most múlt negyven éve. Időtlenül áramló hosszú idő: nappali és éjjeli óra. Szégyellem is magam, hogy korán halt és kivégzett költők helyett ennyit éltem!” (Idézet a Múlik a jövőnk c. kötete / 1989/, fülszövegéből)
Nem nagyon figyeltünk e rejtett üzeneteire, ám ő minden valamire való holt költőt megidézett, minden fontos teljesítményre odafigyelt, bátorított. Művésztársainak, főleg a költőknek dedikált verseivel megrajzolta az ezredforduló magyar szellemi életének horizontját. Minden emberi veszteségről számot adott, szinte minden magyar költőt elsiratott. Amióta új honra lelt, bizonyára a túlvilági Magyar Holt Költők Társasága titkárának választották. De evilági léte sem fejeződött be. Élete – úgy tűnik – halála után kiteljesedik, s intézményes megbecsülése a múló idővel nőttön nő.
Ez abban is kifejeződik pl. hogy tavaly ilyenkor a Budakeszi Városi Könyvtárfelvette Nagy Gáspár nevét, s az idén fotó és képzőművészeti pályázatot hirdetett „Jegyezvén szalmaszállal” címmel, a névadó születésének 60. évfordulója tiszteletére. Tavaly Nagy Gáspár versmondó verseny és emléktábla avatás volt Nagykanizsán, Szombathelyen is felavatták Nagy Gáspár bronz domborművét, Kő Pál, Kossuth-díjas szobrászművész alkotását. Ez év januárjában, halála után immár második alkalommal – hagyományteremtő szándékkal -, a Vasvári Művelődési Ház, illetve Bérbaltavár, Nagytilaj Önkormányzatai, és a Vasvári Színi Egylet vers- és prózamondó találkozót szervezett, Budakeszin pedig 60. születésnapján Nagy Gáspár Kispályás Labdarúgó Tornát rendeztek. A rangadón résztvevő csapatok tagjai egykor együtt játszottak a költővel: Magyar Katolikus Rádió (az egykori kollégák) Írók-költők (futballpályatársak) Pannonhalma I. (a fölnevelő iskola csapata) Pannonhalma II. (a fölnevelő iskola másik csapata) Budakeszi I. (a lakóhely, a hazai pálya csapata) Budakeszi II. (a lakóhely, a hazai pálya másik csapata) Gazsifalva (a szülőföld, Bérbaltavár és Nagytilaj közös csapata) Kecskemét (a Forrás című folyóirat és a KecskemétFilm közös csapata) A sportesemény védnöke a költő fia: Nagy Áron.
Versei igazának napfényre kerülésével, de emlékezéseinkkel is mélyül a tudásunk róla. Például ahogy e buszban az „Ameddig temetetlen holtak lesznek…” c. könyve szerzőtársa Szakolczay Lajos idézi fel tetteiket, alakját. Őt idézik az előttem ülő, s lapjaikban tőle oly szépen búcsúzó hölgyek is, Osztovits Ágnes és Ács Margit; meg a mellettem ülő Kalmár Judit, aki két évtizeden át hűséges segítőtársa volt a Bethlen Alapítványban, vagy a másik oldal felől Juhász Judit, akivel a Katolikus Rádiót építették; mögöttem pedig Tamás Menyhért, akit rigmusos verseléssel (Tamás-i-áda, Menyhért-i-óda) köszöntött 55. születésnapján. Csakúgy a többi utastárs, akik szintén elmesélik vigasztaló történeteiket saját Nagy Gazsijukról. Görömbei Andrásnak a Nap Kiadónál most megjelent és Bérbaltaváron dedikált nagyszerű monográfiája még teljesebbé teszi róla a képet. Nekem is megvannak baráti-munkatársi emlékeim, ám többekkel együtt vallom; karakterét az 1956 Fénylő Arcai c. könyvéből vett saját sorai fejezik ki a leghűbben: “S az idő titokzatos méhéből/ egyszer csak kirobbant / a gyermek…az a nem várt, / aki majd mindent / halálpontosan lát: / ő lett az első forradalmár! / És mámorosan skandált / utcákon, tereken át / szavalta a verset…/ keze még nem érintett fegyvert, / de már félni sem mert, / hősként tette dolgát: / vele üzent a szabadság!”
E csodás verskompozícióját, amely méltó emléket állít 1956-nak, ajánlásával Wittner Mária és Rácz Sándor hitelesítette. Megzenésítette: Szokolay Sándor, rajzaival ékesítette, illusztrálta: Kiss István
* * * * *
Kőnig Róbert – Nagy Gáspár: Hullámzó vizeken kereszt című versciklusát ihlető – linómetszeteinek tárlatával a folyosókon – nyílt meg a Nagy Gáspár Kulturális Központ ünnepsége. A névadó költő szülőföldjéhez, hitéhez ugyanúgy ragaszkodott, mint a magyar forradalom emlékéhez: „Nekem ez, a dimbes-dombos Vasi- Hegyhát legdélkeletibb csücskében levő település a legfontosabb helyem, mondhatnám azt, hogy ez az én szent helyem, hiszen minden, amit kaptam a földtől, családtól, innen vittem tovább. Beleépült a lényembe, a sejtjeibe. Minden ide húz vissza” – vallotta a szülőföldjét bemutató TV filmben, amellyel a névadó ünnepség indult. Ismertették a város képviselő-testületének február 5-ei határozatát, mely szerint az önkormányzat – adózva a szülőföldhöz ragaszkodó, a Vasi-Hegyháthoz ezer szállal kötődő, s ide végleg hazatért Kossuth-díjas költő példás életműve, erkölcsi szilárdsága előtt – Nagy Gáspárról nevezi el kulturális feladatokat ellátó intézményét. A félmilliárd forintos beruházással mintaszerűen felújított Kulturális Központ Nagyterme 11 órára megtelt a helyi és környékbeli emberekkel, s az ország minden részéből idezarándokolt tisztelgő közönséggel. A színpadon Nagy Gáspár arcképe mellett a mottó: „- …kívül és belül: / poklosan örvényült, háborult világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!” (Jegyezvén szalmaszállal, 1993)
A költőt méltatva Monostori Imre irodalomtörténész, az Új Forrás c. folyóirat főszerkesztője elmondta: Nagy Gáspár az elsők között jelezte, még a 90-es években, hogy a diktatúra “visszasompolyog közibénk”, és bizonyos volt abban is, hogy a múltat nem lehet csak úgy eltörölni, különösen nem “végképp”. Azok közé az értelmiségiek közé tartozott, akik nem képesek beletörődni abba, hogy “két vállrándítás között, történelmileg úgy alakult” – mondta.
Szakolczay Lajos szerint költő barátunk tudta: az ég falán azért kell dörömbölni, hogy lent elviselhetőbbé váljék a szenvedés, a diktatúra által ránk kényszerített ezernyi rossz börtönrácsa. Hogy bűneinket azért kell megvallani, hogy tisztuljunk, hogy legalább lélekben erősödjünk, mert akkor bátrak leszünk, bárki és bármi ellenében, az igazság kimondásában. A Nagy Gáspár Kulturális Központot sok minden kötelezi: elsőben a névadó erkölcse, hogy betöltse hivatását. – Hűség a nemzethez, a felnevelő közösséghez, a magyar nyelvhez, s az 1956-os magyar forradalomhoz – ezt takarja Nagy Gáspár életműve – hangzott el az ünnepi beszédben. Nem lesz könnyű ezzel az örökséggel bánni, hiszen ki kell állnia minden cselekedetében a névadó makulátlansága mellett. Szolgálni szépet – kell-e ennél felemelőbb feladat? – tette fel a kérdést ünnepi beszédében az irodalomtörténész.
A két irodalomtudós és jóbarát emlékező beszédét követte a házigazda szabadon elmondott, kitűnő névadási szónoklata. V. Németh Zsolt polgármester elmondta, hogy a költő széleskörű kulturális feladatvállalásához hozzátartozott, hogy szinte minden – határon innen és túl élő – magyar írót, és minden kiemelkedő kulturális alkotó személyiséget, közösséget személyesen megismert, velük együttműködött. Egyházi kapcsolatokat is ápolt, sőt külföldi partnerei is voltak. Érdeklődése és tevékenysége sokirányú. Igazi kultúremberként a fővárosban és vidéken egyaránt részt vett a hazai képzőművészek, zenészek, építészek jeles bemutatkozásain, fórumain, vállalta kiállítások megnyitását, s nemcsak az irodalmi alkotásokat ismertette értőn.
Személyisége és versei a társművészetek képviselőit is megihlették, s közülük néhányan alkotó művésztársaivá lettek. Köztük ünnepelhetjük kiváló zeneszerzőnket Szokolay Sándort, s a korszak kiemelkedő képzőművészeit, köztük a Központ logóját alkotó Orosz Istvánt, akinek ezért külön köszönetet mondott. A keresztelő a fogadalomtétel ideje is, ezért törekszünk arra, hogy ebben a házban olyan kulturális értékeket állítsunk elő, olyan értékeknek adjunk teret, amelyre a Hegyhát, Bérbaltavár szülöttje is büszke lehet – zárta szavait a polgármester. A névadó ünnep alkalmat adott, hogy az Életünk Vas megyei irodalmi lap Nagy Gáspár-díját is átadják. Az idén Kulin Ferenc irodalomtörténész vette át a díjat Alexa Károly főszerkesztőtől és Majthényi Lászlótól, a megyei közgyűlés alelnökétől.
A költő verseit felvételről, saját előadásában, valamint Blaskó Péter színművész tolmácsolásában hallhatta a közönség, s a Városi Kórus méltó kórusművekkel köztük egy (Isten, hazánkért térdelünk előtted dallamára írt) Nagy Gáspár vers- feldolgozással tette emlékezetessé a névadó ünnepséget. A kitűnő ebédet Polgármester Úr vendégszeretetének köszönhettük, s azt követően, délután zarándokoltunk el költő barátunk Nagytilaj temetőjében lévő sírjához, ahol én a tavalyi sírkőavatáson nem lehettem jelen. Most megcsodálhattam a természetes szépségét őrző kis mészkő-emlékművet. Énekeltünk és koszorúztunk is a családtagok sírkaréjában, Gazsi sírhantja előtt, ahol – dacára az idei aszálynak – szépen zöldell a fű. Idézem fenti,1978-as verse záró sorait: „…sorsunkat az Ég kirótta / vagy halálunk is kinőtte / hogy életünk nyúlik örökre / úgy gyönyörű a test sugárzó / ha zöldell a fű fölötte. ” (Zöldell a fű)
Nagytilajból Bérbaltavárra, a családi házhoz vitt utunk, ahol felesége Márta, három gyermeke, s a 2009 januárjában általuk létrehozott Nagy Gáspár Alapítvány Kuratóriuma:/ Dr. Görömbei András (elnök), Pécsi Györgyi (alelnök), Szabó Márta (alapító), dr.Petrik Béla (titkár), Monostori Imre, Ablonczy László, dr. Korzenszky Richárd, Dr. Jánosi Zoltán, Dr. Nagy Gábor, Orosz István, Papp Endre (kurátorok)/ vendégei voltunk. Szemrevételeztük a Nagy Gáspár Emlékház gondos műszaki tervét, meghallgattuk Görömbei András és Petrik Béla tájékoztatóját a felújítandó szülőházból kialakuló Emlékházról, az Alapítványról és koccintottunk egészségükre, a jobb jövőre.
Hazafelé tartva jó érzéssel mondhattuk: Szép napunk volt! De itthon már várt az újabb jeges politikai hidegzuhany… Akkor eszembe villant: Gáspár érzékeny ösztönzője és kritikus megítélője volt a hazai rendszerváltozásnak, s annak, amit utána tettek velünk, vagy műveltünk magunkkal. “Nagy Gáspár a besúgók hadától kísérve, mindig néven nevezte életünk és a nép hóhérait, mert tudván tudta, hogy csak tőlük megszabadulva lehetünk önmagunk urai, az ő gyalázatukat átlépve válhatunk a nép sokaságából nemzetté” – mondta az egyik szónok. Vele együtt az elmaradt tavaszi nagytakarítást mindig hiányoltuk. Vajon most hogy szólna az árvák, szegények védelmezője? Így? „Nem tudok itt lenni már / nem akarok ott lenni sehol / egy ember ki önmagából is kiszállt / és baktat a semmi iránt / csak fütyörészget/ne/ szabadon… ” (Három szálka egy privatizált gerendából, 1991) Vagy intene, hogy nézzek szembe önnön hibáinkkal, s idézzek a Békebeli kannibálok c. verséből? Mi, a lakiteleki sátorban fölkentek, ennek hallatán főként az MDF szánalmas sorsára gondolhatunk! „Mint a békebeli / kannibálok / egymást zabálják / föl a barátok / mintha nem volna / már ki ellen / hurrá hajrá most / egymás ellen! / Eljött itt van / ütött az óra / álmainkból mi / válik valóra / ha már az első / szabad percben / “perben haragban” / egymás ellen.”
Végül két olyan hangulatú versét fedeztem föl, amit mostani állapotomra érvényesnek érzek: „Egy szív trappol a virradatban / egy másik föladta magát / a harmadik még itt a mellkasomban / félreveri az éjszakát. ” (Most és későn, 1987) Ősz-tanúk ők: szélütött levelek / kardiogramos szép szív-leletek / rozsdás időben rázkódnak egyre / lejjebb s nem számítnak kegyelemre / sem semmi alkudott oltalomra / ha sírásók állnak balra-jobbra / tőlük és köröttük ama napon / tanúskodni kell egy fehér lapon / ha már így esett – mintha szemtanú / lettem volna még – és nem por/hamu! (Rázkódó ősz 1995)
Köszönöm késői üzeneteidet, kedves (r)égi barátom, akivel hajdan együtt húztuk a magyar szolidaritás szekerét. Remélem, ballagunk még együtt majd a Felföldön, hogy átadjuk Márton Áron kitüntetését a kedves Bíró Lucián atyának, a magyar iskolák felvidéki apostolának, s mindazoknak, akik arra érdemesek. Kérlek, légy továbbra is társunk az Írószövetségben, a Katolikus Rádióban, a Hitelben és a Bethlen Gábor Alapítványban. Légy őriző képviselője és éltetője a magyar kultúrának, benne a vasvári Nagy Gáspár Kulturális Központnak, a Budakeszi Nagy Gáspár Városi Könyvtárnak, meg a Bérbaltavári Nagy Gáspár Emlékháznak, meg a többieknek is, amíg teheted! Isten Veled!
