Bérbaltaváriak ünnepi megemlékezése az Emlékházban
2016. október 23-án délután a Nagy Gáspár Emlékházban tartották a település ünnepi rendezvényét. “Fénylő arcok” címmel Gergye Rezső rendezett színpadi előadást 1956-ról Nagy Gáspár verseinek feldolgozásával. A Tóth Zsanett, Bejczi Rita, Cseri Alexandra, Horváth Krisztina, Zalka Péter, Némeh Anita és Giczi Márk által bemutatott színpadi verses összeállítás után Németh Béla, Bárbaltavár polgármestere osztotta meg a hallgatósággal 56-ot idéző gondolatait, családja “személyes 56”-ját. (Az emlékező beszéd a Hírek, rendezvények menüpontban.) Ezután Dr.Petrik Béla az Alapítvány titkára beszélt “Az emlékezetvesztés ellen”, Nagy Gáspárról, 1956 eszméjének ébrentartásáról. Végezetül bemutatta az új Nagy Gáspár kötetet, mely Októberi stációk címmel Pécsi Györgyi szerkesztésében a Nap Kiadó gondozásában jelent meg a napokban. A rendezvényről a fotókat Pogács Mónika készítette.
Köszöntök mindenkit itt nálunk Bérbaltaváron, a Nagy Gáspár Emlékházban, ezen a különlegesnek tervezett 1956. október 23.-ai megemlékezésen.
Az volt a célunk ezzel a műsorral, hogy a 60 évvel ezelőtti események ne csak egy évszám, egy eseménysor legyen a történelemkönyvünkben, hanem picit közelebb kerüljünk az én 56-om gondolatához. Az én korosztályom már nagyon ritkán találkozott az 50-es évek kommunista diktatúrájának kegyetlen, embertelen éveinek személyes emlékeivel. Itt vidéken a padlás söpréssel és a kulák üldözéssel, az államosítással. Az én családom ezt személyesen is átélte és ennek az árnyékában éltünk a rendszerváltásig. Édesapám és nagyszüleim szemében láthattuk a keserűséget, az igazságtalanság miatt a fojtott haragot és biztos tudatot, hogy ez egyszer véget ér és visszaáll a rend ebben a felfordult, önmagából kifordult világban. Igazán semmi bűnük nem volt, csak annyi, hogy dédnagyapám a XX. század elején nekivágott az újvilágnak és szorgalmának és a szerencséjének köszönhetően egy kis vagyonra tett szert és vettek egy tanyát itt, Sárvölgyben. Majd jött a II. világháború, miután a győztes hatalmak játszóterén mi magyarok a rosszabb oldalra kerültünk és jött a szovjet géppuskák árnyékában a kommunista diktatúra Rákosival, Péter Gáborral, államvédelmi hatósággal – ÁVO-val.
Emlékszem apám történeteire – bár ritkán beszélt róla – mikor elvitték nagyapit és nagymamát mert engedéllyel a saját erdejükből fát szedtek, és hogyan jelentek meg náluk Sárvölgyben a fogdmegek házkutatást tartani, és hogy féltek; a daráló mögé elrejtett fegyvert nehogy megtalálják, és hogy ásták el dédnagymamával, mert akkoriban egy ilyen kincs simán halálos ítélethez vezetett. Vagy hogyan hordtak el tőlük jószágot, cséplőgépet, motort, szerszámokat, mindent – a nép nevében!
Most is a fülembe csengenek anyai nagyanyám szavai mikor arról beszélt, hogy akarták a már szinte teljesíthetetlen adók miatt a szekérből kifogni az ökröket – azt szokta mondani: „ha nem jön Nagy Imre rendszere, éhen döglöttek volna a parasztok.”
Vagy Fülöp Géza bácsi történetei, mikor 55-ben összegyűjtötték Bérbaltavárról is a rendszer ellenségeinek titulált embereket, és a verések, vallatások közt összeterelték a baltaváriakat egy cellába. Az emberek örültek az ismerősöknek és akkor megszólalt nagyapám: „Emberek senki egy szót sem, mert itt még a falnak is füle van” – abban a pillanatban megszólalt a csengő, az ÁVO-sok berontottak, kitoloncolták őket a folyosóra, majd egy ÁVO-s mászott ki a priccs alól.
Másik története Géza bácsinak: mikor ment át Olaszfára a Végh-töles felé, ott legeltetett a közelben nagyapi. Géza bácsi köszönt is neki, majd pár lépés után látott egy fát, amelynek frissen volt lehúzva a kérge és rá volt írva tintaceruzával: „Ne vágjátok ki az út menti fákat, arra akasszátok fel a kommunistákat” , azt mondta még a vér is meghűlt benne mert ha ezt meglátják és ő ott áll, hát az börtönt jelenthetett. A történetek pontosságát nem tudtam volna ellenőrizni, de a félelem, a bizonytalanság szinte minden történetben tapintható volt.
Sajnos 60 év nagyon hosszú idő, már nem él egyik nagyszülőm sem, édesapám is meghalt már több mint 20 éve, a történetek elhalványodnak, és lassan elfogynak azok, akik emlékeznének.
A ma élő fiatalok nem tudják mit jelent, hogy valaki csak azért nem tanulhat, mert rossz volt a káder-lapja, vagy csak úgy elvehetik az otthonát, házát, vagyonkáját, mert nem illett bele a proletárdiktatúra sablonjába és ezért el kell vesznie, meg kell törnie. De még egyszer hangsúlyozom az emberek szemében ott volt a tudat, hogy ez nem tart örökké és a kommunizmus egyszer csak véget ér!
És végre meghalt Sztálin, jött Nagy Imre mint mezőgazdasági miniszter – igaz majd menesztik, mert merésznek tartják a reform elképzeléseit – Rákosit elmozdítják, Moszkvába menekül. És ezek a reménykedő fiatalok 1956 októberében összegyűlnek a Petőfi szobornál Budapesten. Sokan lesznek, sőt még többen és fittyet vetve a világpolitikai realitásra azt mondják, hogy ELÉG, így tovább nem élhetnek és elkezdődik 12 reményteli, lelkes csodás nap. Ha ránézünk a történelemkönyvünk lapjaira, azt mondjuk, hülyék voltak, esélyük sem volt, a nyugati hatalmak és az ENSZ sem segíthetett és a II. világháború képe, és a szovjet világhatalom rémképe , de ők hittek, bíztak és sokan az életüket adták! Ez a vihar elért baltavárra is, cikk a Vas Népe 1957. Márc. 20-ai számából Ellenforradalmi események nyomában címmel.
A forradalmat a világpolitika realitása szerint leverték a szovjet csapatok. Nem jött sem az USA, sem az ENSZ, sem senki, maradtak a pesti srácok, a molotov koktélok és a kézi fegyverek a T-34-esekkel szemben. Jött a Kádár korszak Biszkuval, Apróval meg a többiekkel és újra migráló magyarok, megtorlás, kivégzések, börtönbüntetések!
Azt mondani, hogy értelmetlen volt a hősök áldozata nem lehet, sőt, nem szabad! Nem volt demokrácia, nem voltak igazi választások, maradtak a káder-listák, megfigyelések, spiclik. Megszűnt az ÁVO, lett helyette munkásőrség. Ledugták a falusiak torkán a TSZ-t, itt maradtak a ruszki páncélosok, de a családi beszélgetésekben, zárt ajtók mögött szó volt Nagy Imréről, Maléterről, Szilágyiról, a pesti srácokról. Most már tudjuk, hogy a gyilkosokat álmaikban kísértették a tetteik, és az ártatlan áldozataik. A Szabad Európa Rádióban üzentek az elmenekült magyarok a családtagjaiknak, barátaiknak, és én is tudhatom mit jelentett a történelmünkben az a 12 nap – mi magyarok voltunk a legvidámabb barakk.
Emlékszem, amikor apám elrévedt, majd felsóhajtott az „ orosz páncélosok” és a rossz álmok egészen a rendszerváltás illúziójáig tartottak. 31 év után sikerült eltemetni. Nem kell és nem is fogjuk elfeledni, a gyilkosokat néven nevezni és elítélni- na az mindmáig nem sikerült.
Fontos, hogy összegyűljünk és elmondjuk egymásnak, hogy élte meg az 50-es éveket a Németh család, elmeséljük Géza bácsi és a többi ember történetét, hogy ez ne csak egy oldal legyen a történelemkönyvekben, hanem az én történetem, és tudjuk, érezzük és megbecsüljük ami most természetes a mindennapjainkban, amit azok, akik ott a hideg őszi utcán, vagy a Kádár rendszer börtönében meghaltak, vagy hosszú éveket raboskodtak – szerettek volna megélni!
