A Magyar Közösségépítők Értékszövetsége Egyesület által szervezett Közösségépítő Kultúránk kétnapos látóút programjának keretében 2024 augusztus 7-8-án Ják-Bérbaltavár közös partnerségben fogadta a Heves és Győr-Sopron vármegyéből érkezett közösségfejlesztőket, népművelőket és polgármestereket. Bérbaltaváron a Nagy Gáspár Alapítvány volt a fogadófél és immár jól bevált gyakorlatként a Vasvári Játékszínnel, a helyi és a Nagytilaji önkormányzattal, valamint önkéntesekkel együtt dolgoztak a rendezvényen. Az egész nap arról szólt, hogy a vers (Nagy Gáspár költészete, művei, kultusza) miként lehet a közösségfejlesztés része? Milyen jó gyakorlatokat vihetnek magukkal a látogatók? (Verskocka összerakás, közös verselés a Petőfi körtefánál, versfák és verspadok szerepe a verslevelekkel). A Heves megyéből érkezett vendégek Kő Pál özvegyének, Halassy Csilla szobrászművésznek az ajándékát is magukkal hozták az Emlékházba; Kő Pál szobrászművész által 2008-ban készített Nagy Gáspár dombormű eredeti gipsz formáját.
Az alábbiakban Gergyéné Szakály Georgina – a baltavári szülőház ihlette – gondolatait közöljük:
Pókfonalaim
Egy régi ház régi konyhájába belépni, nekem mindig izgalmas utazás. Az ajtót óvatosan hajtom be magam mögött, nehogy kiszökjenek az ősök bent rekedt sóhajai. Ablakot nyitok, s a vaskampóval beakasztom az itt-ott gittet engedett üvegtáblákat. Kint még perzsel az augusztus, az ablak alatt álló besztercei szilva hamvas kékjei már az őszt idézik. Ki tudja hány rétegben pattogzik a párkány olajfestése, furcsa – játékos foltokat karistolva a fába. Lehet, minden meszeléskor újra festette a ház gondos asszonya. A fehér festék itt-ott vaj színűre váltott már. Időrétegek vallanak a múltról. Mennydörgős, villámokat cikázó nyári viharban könyökölt-e ott valaki két kezét imára kulcsolva? Mormolta-e a haragos ég felé „csendes esőt adj uram… a gabna még lábon…, s az emberem is odakint a mezőben!”. A stokedlit odatolva, ügyeskedett e valaki a varrótűvel, hogy azt az égtelen nagyra rojtolódott szakadást befoltozza? Gyűszűs ujj koppantot-e ott, hogy elkergesse a lábas jószágot, akik szerették a házfalak tövét kapirgálni? Hányszor terítették ki ott a kalendárium lapjait, hogy a beszökő fényeknél valami fontosat, valami nagybecsű eseményt bejelöljenek? A jeles napokat kalendárium nélkül is jegyezték. A disznó malacozást, ellést, s esett-e, fújt-e, fagyott-e bizonyos napokon, no, azt biztosan fölirták, hogy legyen miből jósolni az elkövetkezendőkre. S azt is, hogy hány csirkével, tojással s más egyebekkel járultak hozzá az utcavégi lányka lakodalmához.
A párkány alatt árván maradt két kis sámliról egy gyerekember
biztosan felérte az ablaküvegeket. Téli hajnalokon beköszöntek-e ott a
jégvirágok, hogy aztán a sparhelt duruzsolása feloldja a csillogásukat? Az apró
újjbegyek húztak-e pára rajzokat az üvegen? Az asztal köré tolt stokedliken az
étkezéseknél milyen egyenes derékkal kellett ülni, s a legegyszerűbb ételért is
hálát adni.
Aztán, 1956-ban, amikor messziről jött, idegen emberek
igyekeztek a postaúton, s minden gyereket már jóval az esti Úr angyala
harangszó előtt beparancsoltak a házba, akkor olyan reményteli titokzatos
összehajlások voltak e fölött az asztal fölött. Szó nem hallatszott ki, csak a
stokedli lábak keserű élességgel nyikorgó zenéje, ahogy mind közelebb húzták
egymáshoz a suttogva beszélgető komák. A fehérnép talán a sparhelt mellett
strázsálta a lángot, s féltőn kapott magához egy – egy hangosabb szót. Inkább
hallgatná a vasárnapi mise utáni ultizás majdnem káromkodásba hajló
kacifántjait, mint ezt a bizonytalan bizonyosságot amiről a férfiemberek ölükbe
ejtett sapkájukat gyűrögetve disputálnak.
S mennyi ünnepi pillanatot is látott ez az asztallap!
Porcelános ebédeket, amikor alig fértek köré egy-egy ünnepen. Aranykarikákat
gőzölgő húslevesek illata kúszott be minden apró résébe. S a lap alatt megbúvó
gyúrótábla is meséket rejt.
A sparhelt most egy varrottassal letakarva, régen sült a
redlijében kőttes prósza. De az utolsó szidolozás illata még az orromba szökik,
s magam előtt látom a kezet, ahogy a fekete porral a platnit tisztogatja a
kiszökött mácsik víz, az oda csöppent rántás foltjaitól. A kredenc még eredeti
színében uralja a csöppnyi helyiséget. Az íves üvegvitrin polcán a horgolt csík
ma is hófehér virulásban dísze, éke a konyhának. Gondosan, rajzszöggel van oda
rögzítve. A finom kézimunka, s a gyári fémszög találkozásánál halvány rozsda
glória hirdeti az idő múlását. A csörgő vekker már nagy időket kiszolgált,
mutatói pihennek. Volt idő, mikor megelőzték a déli harang szavát. Olyankor
munkától meggémberedett ujjak próbálták tisztességes, pontos járásra
beigazítani. Ilyenkor hangos szóval került emlegetésre az a ’mehánikus’, aki
csak bolhányi tekerő gombot illesztett erre a szerkezetre. A porcelán kancsók
belső mázában apró hullámokat töredezett az idő. Kisasszony napján a búcsúra
haza sereglett rokonság apró népeinek talán ezekben keverték az illatos,
zamatos, kert végiben termett málnaszörpöt. Csak úgy, buborék nélkül, édes
kútvízzel.
A sarokban egy pók ereszkedik, hosszan, méltóságos
nyugalommal. Nyugalommal, ahogy élnünk kellene, amíg elpereg az idő tárgyak,
emberek, s mindenek fölött. Amíg a mindenség részei leszünk, földi jeleket
hagyva magunk után.
Virágot hagyok magam után, csak egy szálat az asztalra
állított üvegcsébe. Élénk sárgája mögé bújtatom az időt mérő vekkert. Mert
mielőtt kilépek…csak egy pillanatra, álljon meg az idő, csak addig…
