Halálának évfordulóján, január 3-án 18 órakor az Egyetemi templomban (Bp., Papnövelde u. 5-7.)
A szentmisét bemutatta: Korzenszy Richárd atya a Tihanyi apátság perjele.
Közreműködött: az Imperatrix Énekegyüttes Srajber Zsolt vezetésével
és az Albinoni kamarazenekar, melynek vezetője Zsigmond Balassa
Richárd atya homiliája:
Nagy Gáspár egész létezése, egész élete nagyon-nagyon magyar történet.
..„Egész éjjel temetőket jártam
egész éjjel csak temettem
szívem a fájdalomtól már vacogott
csaknem belegebedtem
de hajnalig mindenkit eltemettem
aki még kedves volt szívemnek
…
lenne még egy „könnyű” megoldás:
ha én megyek előre
talán maradtak néhányan
akiket én is érdemesnek tartok
hogy a szívük kicsit is fájjon értem”
Vajon Gáspár érdemesnek tart-e bennünket arra, hogy a szívünk fájjon érte? Biztos vagyok benne, hogy igen – különben most mi nem lennénk itt. Érdemesnek tart minket, őrá emlékezőket, de nem szabad, hogy fájjon a szívünk.
Sok minden fájhat. Lehet fájdalmas az élet, de a fájdalmas élet is lehet élhető. Emberi módon, emberi tartással, egyenes gerinccel kell leélni az életet. Azt az életet, amelyre – az övére – elmondhatta Nagy Gáspár, hogy: „Szerethetett engem az Isten / mert teremtményének engem is elfogadott / sárból-agyagból apám s anyám álmaiból.” (Sírfelirat)
11 évvel ezelőtt búcsúzott Nagy Gáspártól a bencés öregdiákok nevében Fáber Miklós barátunk, aki a mai napot már nem érhette meg: az ő búcsúztatása is hamarosan bekövetkezik. Néhány mondatát idézem:
„Valamit tudunk. Azt, hogy Te már elértél Betlehembe, és megbizonyosodtál arról, hogy az utolsó szalmaszál valóban abból a jászolból való. (…) Hálát adunk Érted. Köszönjük, hogy ismerhettünk. Köszönjük, hogy szerethettünk és szerethetünk. Köszönjük a kisebb családodat, köszönjük a jóval nagyobbat, a miénket, Szent Benedek atyánk háza népét, és annak nevében azt, hogy közénk vezetett, és közöttünk megtartott. Köszönjük bencés szívedet! Hálát adunk életművedért. Köszönjük a bibliában gyökerező világnézetedet, bibliás stílusodat. Köszönjük keresztény szívedet! És hálát adunk annak a közösségnek a nevében is, amit hazának, nemzetnek mondunk. Ahová az Úr kegyelméből beleszülettél. Amelyet minden szavaddal, rímeddel, sőt ragjaiddal is szolgáltál. Köszönjük magyar szívedet!”
Eddig az idézet a búcsúztatóból.
Nagy Gáspár sorai:
Kőből a súly
vízből a kék
hegyből a csúcs
Napból a fény
nádból a zöld
Égből a Hölgy
Mária ő kire bíztál
fiad után minket István
égi anyát választottál
amikor ott sírva sírtál
minden fiadnak szülője
nemzetednek megőrzője
végül hozzá fohászkodtál
oltalmába ajánlottál
minden élőt s követ rögöt
azt is aki elköltözött.
(Hullámzó vizeken kereszt – 6.)
Ebben a szélfútta világban – „Szélfútta levél a világ. De hol az ág? De ki az ág?” – Mensáros László XX. század című estjének hangsúlyos kijelentése volt ez a Zelk Zoltán vers – szükség van tanúságtevőkre, szükség van prófétákra, akik tudják és merik kimondani az igazságot, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Ebben a túlpolitizált és érdek-elvű világban szükség van szó-szólókra, akik rá tudnak mutatni a Teljességre, és ki tudják mondani töredezett világunkban, szétesni készülő családjainkban, közösségeinkben, országunkban – ki tudják mondani a vágyat a teljesség után.
Olyan emberekre, akiknek gyökerei vannak, s akik számára élet-megtartó erő a kereszténység és a magyarság.
Most, amikor minden mintha politikai érdekeknek volna alárendelve, szükség van annak az örökségnek ébren tartására, amelyben nem a napi politika mondja meg, hogy mi az igazság, hanem fordítva: az igazság, a valóság felismeréséből kell hogy származzon minden cselekvés, amely a köz, a társadalom, a haza javát szolgálja.
Szükség van, égetően nagy szükség van arra, hogy ne relativizáljuk azt, ami abszolút, és ne abszolutizáljuk azt, ami relatív. Hogy közérthetőbben fogalmazzak: ne húzzuk le a sárba azt, ami szent, és ne legyünk aránytévesztők: ne tekintsük végtelen értékűnek az ideig-óráig tartót.
És ne felejtsük: csak az tud megállni egyenes gerinccel az emberek előtt, akinek volt bátorsága, hite, hogy leboruljon a végtelen Isten előtt. Nagy Gáspár egyenes gerincű ember volt.
Szükség van keresztény szívű emberekre. Szükség van magyar szívű emberekre.
Ezt nem szabad elfelejteni.
Nem szabad relativizálni.
Nem szabad a pillanatnak élni.
Felelősséget kell vállalni.
Igaz szót kell mondani.
Hittel, alázattal az Isten előtt leborulni.
Az emberek előtt egyenes gerinccel megállani.
“Kőtengeren kővitorla
úszik bibliai tájban
mintha árnyéka ki volna
tűzve a bazalthegy oldalában
így haladnak fény és árnyék
ezer éve furcsa tárlat
fölöttük repülőn szállnék
vagy mint búcsúzó madárraj
sötét felleget borítva
fehér templomrom egére
de a zúgást a harangét
visszahoznám mindig délre
mert ameddig egy harang szól
és a tájban áll kőkereszt
Isten addig ott araszol
ladikodban s veled evez.”
(Hullámzó vizeken kereszt – 8)
