„A Tóth László nevéhez újabban társított toposz szinte már közhely: ő az a (cseh)szlovákiai magyar költő (művelődéstörténész et cetera), aki Magyarországon született, s legtermékenyebb két évtizedét ugyancsak ott, szülővárosában, Budapesten töltötte, ma pedig (ismét) Szlovákiában él – de magyar állampolgárként” – így kezdi Filep Tamás Gusztáv Tóth Lászlóról szóló kismonográfiáját. Hogy alkotói pályáján hányféle területen és formában – eszmetörténet, irodalomtörténet, esszé, költészet, gyerekirodalom, műfordítás, folyóirat- és könyvkiadás, színháztörténet, művelődéstörténet – alkotott és munkálkodott, nagyon nehéz lenne egyetlen lexikon-szócikkbe beleszorítani. Akkor maradjon a rövid meghatározás: Tóth László a tágabb értelemben vett szlovákiai magyar irodalom mindenese és bolygó hollandija.
Budapesttől Pozsonyig, nagyjából kétszáz kilométeren belül, a természetes családi, szülőföldi vonzáskörzetben zajlik az élete. De nemcsak azért lett több országnak is állampolgára, ahogy egyébként a kárpát-medencei magyarok milliói, akiket a trianoni döntés kisebbségi sorsba taszított, mert a határok elvándoroltak fölötte, hanem mert Tóth László maga is vándorolt a határokon át meg ellenük. Mert a politikai helyzet kényszerítette, s mert hiányoztak azok az intézményi keretek, vagy nem voltak alkalmasak annak a temérdek munkának az elvégzésére, amelyre az életét tette: a saját költői életmű megépítése mellett a szlovákiai magyar irodalom értékeinek föltárására, közvetítésére és méltó megismertetésére. Úgy járt, mint az egyszeri ezermester: ha házat akart magának, akkor nekilátott és az alapoktól a kéményig mindent megépített maga.
*
Tóth László magyar állampolgárnak születik Budapesten, 1949-ben. Édesapját korán elveszti, édesanyjával 1954-ben visszaköltözik szülőfalujukba, az akkor Csehszlovákiához tartozó, színmagyar faluba, Izsára. Révkomáromban érettségizik, majd Pozsonyban beiratkozik a Közgazdasági Főiskolára, de inkább a magyar irodalom, kultúra szolgálatában szegődik. Csatlakozik a frissen alakult
Az ötvenhatos forradalom után ugyanis izgalmas szellemi mozgás indul el Csehszlovákiában. Tőzsér Árpád, Dobos László és Cselényi László költők, írók nevéhez és az Irodalmi Szemle folyóirathoz kapcsolódik a magyar irodalom, szellem magára ébredése, önszerveződése. Az Irodalmi Szemlének Tóth László is szerkesztője lesz. A lap rendszerese közli a fiatal tehetségeket, itt nevelődik ki az új, európai horizontú nemzedék, melynek legjelentősebb képviselője Tóth László, Varga Imre. Névadója antológiájuk, az irodalomtörténeti jelentőségű, legendás Egyszemű éjszaka 1970-ben Tóth László szerkesztésében jelenik meg.
Az 1968-as prágai tavaszt azonban, amely Nagy Gáspár számára is eligazító és katartikus hatású, a rendszerváltozásig tartó husaki sötétkorszaknak is nevezett visszarendeződés követi. Fölerősödnek a magyarellenes nacionalista, soviniszta erők, szisztematikusan lehetetlenítik el a szabadabb szellem képviselőit. 1980-ban az Irodalmi Szemle közli Tóth Lászlónak a Feljegyzések egy én-ontológiához című versét, amelynek ürügyén az állampárt normalizátorai precedens botrányt gerjesztenek; a szerkesztőséget jelentős pénzbüntetésre ítélik, Tóth Lászlónak pedig el kell hagynia a lapot. Tóth László, nem magánáldozat volt, valószínűleg Moszkvában döntöttek az el-, le- ill. fölszámolásokról, ugyanis ekkortájt függesztették föl a budapesti Mozgó Világ és az újvidéki Új Symposion működését is.
Egzisztenciája ellehetetlenül, 1985-ben, lemondatva a csehszlovák állampolgárságról, névházassággal áttelepül Magyarországra, vagyis visszahonosodik szülővárosába, Budapestre. És, mintha gát szakadna át, minden erejét a (cseh)szlovákiai magyar múlt tisztázására és értékeinek föltárására, nyilvánosságra hozására fordítja – elképesztő termelékenységgel tárja fel a régió múltjához, hagyományához kapcsolódó forrásokat. Feldolgozza a huszadik századi (cseh)szlovákai magyar kisebbség-, irodalom-, sajtó-, színház- és művelődéstörténetét. Fölkutatja és közreadja a (cseh)szlovákiai magyarság „hontalanság éveinek” nevezett rettenetes korszakát: 1945-ben az úgynevezett kassai kormányprogram a csehszlovákiai magyarságot kollektív háborús bűnösnek minősíti, megfosztja a magyarokat állampolgárságuktól, mintegy kétszázezer embert áttelepítenek Magyarországra, a többieket reszlovakizációra kényszerítek (azaz szlováknak), illetve Csehországba kényszermunkára deportálják.
Ennek a korszaknak a föltárásában Tóth Lászlónak vitathatatlan, irodalom- és kisebbségtörténeti jelentőségű az érdeme. Budapesten 1990-ben megalapítja a Regio című folyóiratot, amely a csehszlovákiai magyarság második világháborút követő kálváriájának dokumentatív földolgozását tűzi ki célul. Létrehozza az Ister könyvkiadót, és itt, illetve a Széphalom Könyvműhely majd a Kalligram Kiadó égisze alatt jelentette meg dokumentumok, vallomások sorát. Esszékben, tanulmányokban dolgozza föl a felejtésre ítélt, vagy már elfeledett éveket – sokat tett azért, hogy a felvidéki magyarság hiteles szellemi és erkölcsi képviselői, mint Peéry Rezső és Szalatnay Rezső, méltó helyet foglaljanak el az utókor emlékezetében.
*
Pályája elején Tóth László úgy fogalmazta meg ars poeticáját, hogy „Keresem a szubjektum helyét a történelemben, térben és időben. Főleg a történelmi összefüggések keresésének jegyében írtam, egyetemes szintézisben önmagammal.” Míg szakírói, szerkesztői, kiadói munkáját az analízis és szintézis, úgy költészetét a dinamizmus, kísérletezés, formabontás és a statikus, az állandó, a hagyományokhoz illeszkedő arányosságra való törekvés jellemzi. Költészetében a közép-európai, a nemzetek és kultúrák között, de azok együtthatásában is, saját hagyományából táplálkozó, kisebbségiként is meghatározott én belső világát kutatja föl. Az én ontológiáját és ontogenezis – a lét dilemmákkal, titkokkal, jelzésekkel súlyos titkát inkább, mint a sorsét.
Klasszikussá vált költeményében, a Mi történik a homokóra nyakában? címűben is ezt teszi: szétszed, lebont, majd összerak és újrarendez. Már első kötetében “Lexikon”-t ír, a világ enciklopédikus birtokba vételére törekszik, hogy aztán a beszédes Ithatkából Ithakába, vagy az Átkelés című köteteiben éppen a folyamatok lezárhatatlanságát, a határokon való átlépés, a határok meghaladásának szükségességét hangsúlyozza.
Az 1980-ban az Irodalmi Szemlében megjelent verse, amit a szerző „regénynek” nevezett, nem csak kiadáspolitikai hírhedtsége miatt lett az év eseménye – elsősorban borzongató költészeti, szemléleti mássága, radikális újszerűsége miatt.
Maga a vers az Istentelen színjáték című nagykompozíció része – a kötet hosszas huzavona, csonkítás után végül 1983-ban jelenhetett meg, az év(tized)ek során grandiózus trilógiává bővült. Valójában egy olyan, formabontó formai vázat épített föl, amelyre a 20 századi én egyszerre groteszk és tragikus pokoljárásának teljes metszetét ráépíthette. A szerkezethez az avantgárd hetvenes-nyolcvanas években fölújított közép-európai technikáját, és a világlíra sokféle útkeresésének eredményeit is fölhasználta. Vladimír Holan, Zbigniew Herbert, Tandori Dezső, Domonkos István, Szilágyi Domokos groteszk versnyelve mellett Csoóri Sándor, Juhász Ferenc és Nagy László látomásos szürrealizmusának, líraiságának az esztétikai tapasztalatait is magához alakította, ekként hozva létre egy kivételesen impozáns és erőteljes költészeti szintézist.
Új verseiben is merészen kísérletezik. Játszik a formával, hagyománnyal, megőrizve és gazdagítva az elvont gondolatiság, az anyagszerű tárgyiasság, és az érzékeny líraiság stílusalkotó jellegzetességeit, de egyre inkább a bölcseleti líra irányába építi – s tán mondhatom – tetőzi be költői életművét, amely az ezredforduló egyetemes magyar irodalmának megbecsült értéke.
*
Tóth Lászlónak közel félszáz önálló könyve, több tucatnyi válogatása, műfordításkötete, gyermekkönyve jelent meg eddig. Többször elnyerte a Szlovák Irodalmi Alap és a Madách-Posonium díját, életművét Fábry Zoltán-, Péterfy Vilmos-, József Attila-díjjal illetve Esterházy János emlékéremmel ismerték el.
Egyik prózakötetének ezt a címet, alcímet adta: Egy öngyűjtő feljegyzései. Eszmék rögeszmék, toposzok. Mik is hát Tóth László rögeszméi? Azt hiszem, leginkább a folytonosság és a folytathatóság dilemmája. Írói és személyes sorstapasztalata szerint is kölcsönösen egymást meghatározó és inspiráló szellemi életkapcsolatban áll a jelen a múlttal. Az e kölcsönösséget szem előtt tartó irodalom hiteles művei pedig időben és térben megteremtik a világban való otthonosság érzésünket, megerősítik személyes és nemzeti identitásunkat.
Legutóbbi levelében azt írta nekem Tóth László, hogy „Megcsináltam, 2023-ig (73 éves koromig – családomnál ez a kritikus év), évente miket kell(ene) befejeznem, ha sikerül, akkor volt értelme eddig is, ha netán lenne még utána, az már a terven felüli ráadás.” – Mit mondhatnék? Ha eztán semmit nem tenne hozzá, akkor is kész az életműve. Nem kívánhatunk mást a méltán megérdemelt Nagy Gáspár-díj mellé, adja meg az Isten a terven felüli ráadást is – Laci bírni fogja!
Pécsi Györgyi
Elhangzott 2015. május 9-én Budakeszin az Erkel Ferenc Művelődési Központban a Díj átadásán