“A történet hegyén már én állok“
Léka Géza költő, író dícsérete
Írjon verset, esszét, elbeszélést, önéletírást vagy kritikát, interjút, a Léka Géza-mondat azonnal fölismerszik a tartás méltóságáról. Arról a gazdagon rétegzett, belső önazonosságról, amelyet csak az élet iskolájában lehet eltanulni; amely a lapidárisan tömör és a kedélyesen indázó mondatoknak is megszabja a ritmusát. A tartás méltósága emberi léptékben elkötelezettség és egyenesség; poétikai értelemben: pontosság és szuggesztivitás.
Léka Géza lelki és poétikai alkatának genezisét Papp Endre így foglalta össze: „A családi háttér kettőssége: az anyai ág polgári öröksége ötvöződik a szülők frigyében az apa vidékről hozott falusi miliőjével, életismeretével, népi műveltségével. Jelképes, hogy a (…) néptáncos szülők származásukra való tekintet nélkül kiszolgáltatottjai és kizsákmányoltjai az elnyomó rendszernek: eszközei a rezsim külföld felé irányuló arculatformáló propagandagépezetének. A családi dráma mindenkit utolér. Az édesanya és édesapa egészségével és a családi otthon deficitjével fizet a »karrierért«. A fiú mindezek miatt megfosztatik attól, hogy a művészi pályán próbálhassa ki tehetségét.” De ez csak a kiindulópont: a fiú a küzdés, a megküzdés etikáját is megtanulta. Fiatal férfivá érve először a Bartók Táncegyüttes néptáncosaként próbálja ki magát, majd – fülében édesapja Sinka-versmondásával, a néptánc és a népdal ősforrásokból eredő dallamával, az otthoni gazdag könyvtár ösztönzésével – az irodalom felé fordul.
Utassy Józsefben leli meg szigorú mesterét – és soha el nem veszíthető barátját.
1998 tájékán figyeltem föl Léka Géza írásaira a Hegyvidék című lapban. Azonnal feltűnt, hogy az újságban tárcaként közölt írások sorozata több ennél: valódi széppróza, amelyben önéletrajzi mozaikok, anekdoták és elbeszélések rajzolnak ki, a szemérmes fokozatosság radírnyomaival, mégis egy teljességében átélhető személyes életsorsot. Papp Endre pontos jellemzésében: „Lelki-szellemi természetű minőségi átalakulás folyamata figyelhető meg a főszereplőben, próbatételekkel, megrázkódtatásokkal. Történelmi, társadalmi és kulturális vázlat körvonalazódik a háttérben, egy kor sorsképlete rajzolódik meg az elbeszélés menetéből, családi históriában elbeszélve. A narrátornak a külvilággal szembeni idegenségérzet, a távolságtartás, a menekülés, a szökés motívumai mentén alakul ki az a képessége, hogy birtokában leírhassa, akár címmagyarázatként is: »A történet hegyén már én állok« – immár a kényszerítő körülményekkel szemben. Jól felismerhetők a könyv lapjain a megvalósult szocializmus, azaz egy ember- és minőségellenes diktatúra jellegzetes arcai, alakjai, társadalmi valósága, tárgyi és viselkedéskultúrája. Egy hamisságra és árulásra épülő történelmi korszak kultúra- és erkölcsromboló mindennapjaira fókuszál az élménybeszámoló…”
Ebből fejlik ki Léka első prózakötete, a Hegyvidéki beszéd, kiegészülve az Áramszünet című kisregénnyel és a Quo vadis, Hungarae? című regényes úti esszével, amit Szikra János „az eddigi művek egyik magaslati pontjá”-nak tart, méltán.
Egyenes út vezetett innen az Árva ragyogás nagyszabású családtörténetéhez. A magyar irodalomban is különleges ez a könyv: családtörténet és önéletírás, nevelődési regény és dokumentarista korrajz, levélregény és esszéregény egyszeri és megismételhetetlen keveréke. A felnőtt férfi kommentárjai úgy világítják át a szülők, nagyszülők, néptáncos társak és barátok korabeli levelezését, mintha a múltat röntgenezné, átláthatóvá, jelenvalóvá téve mai állapotunkat, torzulásainkat és kedélyünket. N. Pál József írja a könyv utószavában: „S árva a fiú, az idő s a gazdagító szenvedés kihordta krónikás, aki e gyötrő-felemelő, áldást és átkot egyként osztó tapasztalat híján nem lett volna költővé, s nem lett volna krónikássá sem soha.”
Léka Géza költészete ötödik kötetében, a 2002-es Visszajársz a hegyre verseiben teljesedik ki. A népi eredetű és nemzeti hagyomány áramlása mozgatja „e védtelenségében és sebezhetőségében is férfiasan erős s egyben lágyan poétikus világkép”-et (N. Pál József).
Hosszú évek óta olvashatjuk folyóiratokban Léka Géza Dzsó-verseit. A tíz éve elhunyt Utassy Józseffel úgy folytat párbeszédet, hogy felfüggesztődik a jelenlét szükségessége, a jelen egyedülvalósága, a monológból csiholt párbeszéd mindnyájunk közös beszélgetésévé, tűnődésévé válik múltról, jelenről, sorsunk rejtekútjairól.
Minden igazi költőnek van legalább egy tanítványa. 2014-ben Falusi Márton volt az első díjazottunk, hat évvel később, 2020-ban mestere, Léka Géza érdemelte ki a Nagy Gáspár-díjat.
Géza, barátom, hadd zárjam e dicséretet hitvalló soraiddal: „…nagy dolgot csak nagy erőfeszítés árán lehet létrehozni. Ezt nem lehet megspórolni, mert ha ez hiányzik, nincs miről beszélni. Ahhoz, hogy a súlyt mindenki elismerésére a fejem fölé tudjam emelni, ahhoz a súlynak ott kell lennie a lábamnál. […] ha ez az élet s benne az irodalom nem kíváncsi az erkölcsi erőfeszítésekre, csak arra, amit látunk, hallunk nap mint nap, azért nem érdemes fölemelni a tollat. Meg lehet persze próbálni, de azt a produktumot az első huzat kisöpri az időből. Erkölcsi erőfeszítés nélkül semmit nem lehet és nem is érdemes csinálni.”
Nagy Gábor