Monostori Imre:
LAUDÁCÓ PÖRÖS GÉZÁRÓL A NAGY GÁSPÁR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ ÁTADÁSÁNAK ÜNNEPÉN
Pörös Géza a magyar filmkultúra, filmszakírás, a dokumentum-filmezés és a kulturális televíziózás rangos mestere. Ezek a szakmai területek munkássága egészében szorosan összefüggnek. Már a hetvenes évek végétől számíthatóan egészen napjainkig, vagyis mintegy négy évtizeden keresztül. S hogy éppen jómagam mondhatom el most Pörös Gézáról ezt a laudációt, talán annak is köszönhető, hogy mint hajdani folyóirat-szerkesztő régóta nyomon tudtam követni ezt az intellektuális és szakmai teljesítményt, immár életművet.
Az ő pályáján a szombathelyi főiskolán kezdődött a filmezés és a filmkultúra megismerése a hatvanas évek végén, ahol néhány „izgága” – népművelőnek, könyvtárosnak készülő — hallgató megpróbált más szellemi égtájakat és kulturális orientációkat keresni majd követni, mint amit az akkori politikai rendszer kínált. Előtérbe került ebben a szellemi útkeresésben és mindennapi gondolkodásban a történelmi táj, a valódi tény, a dokumentum mint a tényleges magyar valóság megközelítésének lehetősége, elbeszélésmódként pedig – többek között — a költői, írói rejtjelezés, valamint a dokumentumfilm. Pörös ezután hamarosan elméleti hátteret teremtett magának mindehhez: bölcsészdiplomát és esztétikai képzést. Majd megtalálta a professzionális szakmai műhelyeket: először a Népművelési Intézetet, aztán a Budapest Filmstúdiót, majd az OSZK Történeti Interjúk Tárát, végül a Duna Televízót; mely utóbbinak keretei között több mint húsz évet töltött különböző szintű vezetői pozíciókban és belső filmes műhelyekben nem kisebb mester mint Sára Sándor közvetlen közelében s jótékony támogatásával.
Pörös Géza indulásában a hetvenes évek végétől jelentős szerepet játszott az Új Forrás című irodalmi folyóirat, melynek mint szerző (számos elkötelezett értelmiségihez hasonlóan) Pörös Géza is – hogy úgy mondjam – örökös tagja lett. Géza és e folyóirat szerkesztői kitalálták, hogyan lehet (és talán kell is) egy vidékinek nevezett folyóiratban mást és másként csinálni, mint ahogyan azt a szokványos gyakorlat megkívánta: például hogyan lehet az akkor élő magyar filmkultúra számos elemét beleilleszteni a lap szerkezetébe és szellemi világába. Ennek a beillesztésnek akkor alapvetően két meghatározó formája volt: a szakszerű (ugyanakkor világos és élvezetes) filmelemzések (tehát nem filmkritikák), valamint a szabad interjúk mint a filmrendezők vallomásai. A szóban forgó mintegy másfél évtizedben Pörös Géza csaknem harminc filmes „anyagával” gazdagította ezt a folyóiratot, egyszersmind a magyar filmkultúrát.
Kezdetben mindenekelőtt a dokumentum-játékfilmek érdekelték: Dárday István, Szalai Györgyi, a Gulyás-fivérek és így tovább. Majd a magyar játékfilmesek akkori újabb hullámát jelentő alkotók: Kósa Ferenc, Gaál István, Sára Sándor, Szabó István, Tarr Béla, Gábor Pál, Ember Judit, Lugossy László és a többiek. Még később a fiatalok újabb filmes nemzedéke következett, például Kamondi Zoltán, Janisch Attila, Szőke András, Zsigmond Dezső.
Külön fejezetet érdemel Pörös Géza filmszakírói életművében a lengyel filmművészet itthoni bemutatásának, eltökélt propagálásának programszerű sorozata. (Nem véletlen, hogy Géza barátunk nem egy jelentős lengyel állami és szakmai kitüntetés birtokosa.) Elsősorban a neves filmrendező triász: Krzysztof Kieslowski, Krysztof Zanussi és Andrzej Wajda munkássága ragadta meg, kikről jelentős pályaképeket írt. De a magyar filmes nagyságokra is figyelt: számos szakfolyóiratban, antológiában tanulmányokat, nagy pályaképeket publikált például Gaál Istvánról, Gábor Pálról, Sára Sándorról, Kósa Ferencről. S könyveket írt: például a kitűnő Angi Vera rendezőjéről, Gábor Pálról (1985), s készülőben a Kósa Ferenc-kismonográfia. Krzysztof Zanussi munkásságát két könyvben dolgozta fel, mutatta be (1991; 2016.)
Pörös Géza dokumentumfilm-rendezőként is érdemlegeset alkotott. Elsősorban a Duna Televízióban. Itt is főként a nagyra becsült filmes barátok vannak a középpontban: Sára, Kósa, Gaál, Wajda, Zanussi (és persze sokan mások is). De nemcsak filmrendezőkről szólnak Pörös Géza dokumentumfilmjei, hanem például Csohány Kálmánról, a kitűnő grafikusról, és az 1999-ben készült Félelmen túli tartomány. Nagy Gáspár naplójából című, sokunk által ismert és megszeretett portréfilm is az ő kitartó, türelmes, szakszerű és mély érzésű filmrendezői felfogását dicséri.
Miként azok az inkább magánközlésként vagy bensőséges vallomásként fennmaradt interjú- és levéldokumentumok is árulkodóak, amelyek segítségével egy-egy vonását közvetlen módon érzékelhetjük a gondolkodó és alkotó Pörös Géza emberi karakterének. Mindig kellettek neki – egy helyütt így írta — a „jó edzők”, s a jó barátok, akik pártolták, támogatták, bíztatták szakmai törekvéseiben, főleg azzal, hogy segítették megteremteni számára a megfelelő cselekvési teret. S nem valami kierőszakolt protekciózással, hanem szakmai meggyőződésből. Mint például az Országos Széchényi Könyvtár már említett speciális részlegében Hanák Gábor, a Duna Televízióban és körülötte a filmes világban Sára Sándor, Kósa Ferenc és Gaál István.
S befejezésül még annyit — visszakanyarodva a filmes elkötelezettség szakmai kezdeteihez vagy talán inkább előzményeihez –, hogy itt, Bérbaltaváron újra utalok az érlelő időre: egy megszülető fontos életérzésre a korai évekből. Pörös Géza egyszer (már a kilencvenes évek elején) interjúkészítő céllal várt a Budakeszire menő 22-es buszra, miközben megelevenedtek a célszeméllyel kapcsolatos egyes emlékei. Röviden ekképpen: „Még 1968 szeptemberében mutatkoztunk be egymásnak a szombathelyi főiskola kollégiumának földszintjén.[…] A kollégiumban sajátos munkamegosztás alakult ki közöttünk, Gazsi az irodalom, a költészet iránti szenvedélyét osztotta meg velem, én viszont filmes érdeklődésem jeleivel traktáltam. Az utak közben elváltak, ám egymás iránti figyelmünkön nem fogott az idő. ’…mit hoz a múlt / senki se sejti’, annyi azonban bizonyos: Gazsi megértésére mindig számíthatok.” Talán viszonzás is volt ez az emlékezés egy másikra, még a hetvenes évekből. Ugyanis Nagy Gáspár írta le akkor: „Szobatársam, Pörös Géza ’filmes-kamerás tekintetét’ kölcsönözte nekem, hogy én lehessek a ’világ legnagyobb költője’.
Isten éltesse legújabb Nagy Gáspár-díjasunkat, Pörös Gézát s valamennyiünket e szép napon!
Pörös Géza:
Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!
Amikor megtudtam, hogy a kuratórium idén engem tisztelt meg a Nagy Gáspár Irodalmi és Művészeti díjjal, bennem azonmód felvetődött az a kellemetlen kérdés, hogy vajon rászolgáltam e erre? A válaszom az volt, hogy nem, mert hiszen, a kitűntetés névadóját magam is ismerhettem, s alkothattam fogalmat bátorságáról, tisztességéről és állhatatosságáról. A dilemmának végül az az önfelmentő érv vetett véget, hogy végül is a döntést mások hozták meg, amit én tehetek, az az, hogy hátralévő éveimben majd megpróbálok a bizalomra rászolgálni. De valljuk be, ebben a jövőre vonatkozó fogadkozásban van valami könnyelműség.
Merthogy a Nagy Gáspárról elnevezett díjra erkölcsileg csak akkor lehet rászolgálni, ha valaki ereje és képességei szerint maga is megpróbálja azokat az értékeket követni, amelyek Gáspárt vezérelték.
Néhány hónap híján 50 esztendeje, hogy bemutatkoztunk egymásnak. Ma is előttem van, kockás inget viselt, amely később a róla készült fotók egyik vizuális ismérve lett. Kezdettől fogva az volt a benyomásom, hogy bár természetesen különböző karakterek vagyunk, de értékrendben és világlátásban összeköt bennünket egyfajta testvériség és szolidaritás. Sohasem veszekedtünk. Ha vitatkoztunk valamiről, gonoszság nélkül tettük, a szenvedély vagy az indulat sohasem kerekedett az érvek fölé, mindenkor volt erőnk elfogadni a másik igazságát. A közösen leélt közel negyven évben folyamatosan figyeltünk egymásra, kollégiumi szobatársként rendszerint első olvasója lehettem első verseinek, első publikált verseinek, később rendszeresen megküldte verseinek indigóval sokszorosított másolatát, beszámoltunk egymásnak életünk apróságairól. Mindkettőnk számára nagy élmény volt, amikor két másik társunkkal bejártuk Szatmárt, a felső- Tisza vidékét, s amatőr filmet készítettünk Szatmárcseke csónak alakú fejfáiról ismert temetőjéről, ez a táj aztán versek és prózák vizuális gyúanyaga lett Gáspár számára.
Bizonyság erre a Fordul egy kamera című verse, amelyet most felolvasnék: /…/
Egy másik alkalommal egy másik munka kapcsán a Dunántúl régióit jártuk végig Sárvártól Fehérvárig. Később közösen örültünk a Koronatűz sikerének, majd annak, hogy az Írószövetség titkárává választották 32 évesen. Néha bejártam hozzá az Írószövetség Bajza utcai épületébe, s még csak nem is gyanítottam, hogy az egyik ott dolgozó munkatárs rendszeresen jelentett róla.
Gáspárt szép számban vették körül jólelkű és jóakaratú emberek, akik szerették és becsülték. Kitűnő társasági ember volt, jó kedéllyel és pompás humorérzékkel megáldva. A közszeretethez nem elég az , hogy valaki csillogó elme és jó költő legyen, az emberek szemében a legfontosabb értékmérő azt, hogy ki mennyire áttetsző és tiszta jellem. Gazsi olyan ember volt, akire könnyű lélekkel rábízhatta magát az ember. Becsületes volt, tisztességes, őszinte, ezért kiszámítható. Ez a tisztaság határozottsággal, kockázatvállalással, keménységgel, olykor konoksággal párosult. Ez utóbbi tette alkalmassá arra, hogy a 80-as években kimondja azt, amelynek kimondására mások gyengék vagy alkalmatlanok voltak. Különb volt nálunk, talán ezért rótt rá a sors történelmi szerepet. Alakja bennem úgy él ma is, mint akivel bármit meg lehet vitatni, aki képes a különböző helyzetű emberek szempontjait értelmezni és integrálni. Egy dologban viszont nem ismert tréfát: az erkölcsi értékeket mindenkor fontosabbnak tartotta a megalkuvás pragmatikus fortélyainál.
Ha az élet úgy hozta, hogy hónapokig nem találkoztunk egymással, akkor is könnyen rátaláltunk a régi végszavakra. Amikor 49 éves volt, s elhatároztuk, hogy portréfilm készül róla, ekkor ismét bejártuk életének néhány fontos helyszínét, Bérbaltavártól Pannonhalmáig. Emlékszem, amikor Bérbaltavár határába értünk, hangja átmelegedett, s Tamási Áronra hivatkozva arról beszélt, hogy mennyire fontos számára a szülőföld. Azt is magától értetődőnek tartottak tartottam – noha ez általában istenkísértés-, hogy Gazsi még a vágás során is mellettem volt. Még nem volt Kossuth-díjas, amikor 1999. februárjában Sára Sándor, a Duna Televízió korabeli elnöke felkérte, hogy egy alkalommal legyen egy egész este fővendége. Az eseményre végül advent idején került sor. Ez a szerep azzal is járt, hogy neki kellett az esti filmet kiválasztani. Abban gyorsan megállapodtunk, hogy aki lesz, az cseh lesz. Végül Forman Tűz van babám című filmjére esett a választása.
Legutoljára 2006. december 9-én találkoztunk. Már nagyon gyenge volt, látszott rajta a sok szenvedés. Néha rápillantott a televízióra, amely épp Puskás Ferenc temetését közvetítette. Bucsuzáskor én egy Wojciech Kilar zenéit tartalmazó cd-t adtam neki, ő pedig akkor dedikálta nekem az általa felmondott verseit tartalmazó cd-t.
Elhangzott Bérbaltaváron, a Nagy Gáspár Emlékház udvarán 2018. május 5-én
Sajtóvisszhang:
– Bárkaonline
– VAOL Vas megyei hírportál
Pogács Mónika írása a Vas Népében:
Nem hátrány, nem reménytelen helyzet ide születni, itt élni Filmszakíró kapta idén a Nagy Gáspár Irodalmi és Művészeti díjat
Bérbaltavár – Pörös Géza filmszakíró, televíziós dokumentumfilm rendező kapta idén a Kossuth díjas költőről elnevezett irodalmi és művészeti díjat.
IDE SZÜLETNI NEM HÁTRÁNY
A Nagy Gáspár Alapítvány ötödik alkalommal tartotta a bérbaltavári szülőház udvarán a díjátadót. Az ünnepségen Németh Béla, Bérbaltavár polgármestere mondott rövid beszédet. – A kissé szeles májusi nyárban nagy örömünkre szolgál, hogy a mi kis falunkban, az emlékházban adja át az alapítvány a díjat, az eseményt ezért mi is magunkénak érezzük – mondta a településvezető. Azzal folytatta: számára faluvezetőként Bérbaltavár legfontosabb értéke a Kossuth díjas költő és életműve, valamint az itt lakó, itt otthonra találó emberek, a festői panoráma, a helyi szőlő, a bor, az épített örökség, az őslény kutatás eredményei és Béri Balogh Ádám emlékezete. – Gáspár itt szívta először tele a tüdejét a jó, májusi, hegyháti levegővel és a táj szépségével, bújával-bajával indult neki az életnek. Az embereknek, emberpalántáknak jó példa ő: nem hátrány, nem reménytelen helyzet ide születni, itt élni. A bérbaltavári, nagytilaji porból gyúrt ember is van legalább olyan erős, mint más – fogalmazta meg Németh Béla azt, mit jelent számukra, hogy a Kossuth díjas költő szülőfalujaként tartja őket számon az irodalomtörténet.